Mindenki által ismert az a történeti összefüggés, hogy a természettudomány az újkorban viszonylag rövid idő alatt látványos, nehezen vitatható eredményeket ért el szerte a világon. A felvilágosodásban gyökerező, s a romantikában továbbélő idealista emberkép és optimista történelem-értelmezés viszont hitelét vesztette a 19. század közepére. Nem véletlen tehát, hogy a század második felében a humán értelmiségiek jelentős része – Magyarországon is – az öntudatában megerősödő, önnön határain egyre inkább túlterjeszkedő „természettudományos világnézet” (szcientizmus) hívéül szegődött. Holott ez a szándékai szerint egységes valóságmagyarázatot nyújtó, pozitivista ihletettségű ideológia a társadalom, a kultúra jelenségeinek naturalizálásával a voltaképpeni emberi létmód önrendelkezését vonja kétségbe.

A korszak eszmetörténetének tanulmányozása során külön figyelmet érdemel Charles Darwin konkrét tudományterülethez – a biológiához, illetve a paleontológiához – köthető úttörő tanítása, pontosabban: annak interdiszciplináris továbbgondolása (meghamisítása). Természetesen a szociáldarwinizmusról van szó, amely a társadalmi, szellemi megnyilvánulások mozgásterét behatároló természeti törvény korábban összetettebb jelentéstartalmú fogalmát a létért folytatott küzdelem tetszetős formulájára egyszerűsíti le, s amely – filozófiai súlytalansága, kidolgozatlansága ellenére – az 1867-es kiegyezést követő évtizedekben, a nyugatiasodás, a hazai kapitalizmus „hőskorában” számos magyar írót is élénken foglalkoztat. Így például Arany Lászlót (1844-1898), Asbóth Jánost (1845-1911), Justh Zsigmondot (1863-1894) vagy éppen Gozsdu Eleket (1849-1919), akiről a továbbiakban szólni fogok.

Az intellektuális prózaírók sorába tartozó, széles látókörű Gozsdu a lehető legkülönbözőbb szellemi irányzatok befolyása alatt áll. Világképében végletes ellentétek feszülnek egymásnak, amelyek valósággal széttörik a racionális gondolkodás kereteit. Pesszimista színezetű antropológiája biologizáló társadalomszemlélettel kapcsolódik össze, s ehhez az elméleti alaphoz a természettudományos mintát követő hideg analízis módszere is szorosan hozzátartozik. Ám Gozsdu nem áll meg ezen a ponton: a természetes szelekció elvét az emberi világra is kiterjesztő, szociáldarwinista ihletettségű elemzést etikai tanítással egészíti ki, s ez utóbbi középpontjában már a részvét, az emberi szenvedés iránti fogékonyság áll.

A művészet, illetve a művész feladatköre is igen ellentmondásos ebben a kontextusban. Az alkotó mint társadalmi „elemző” – a tudományosság és a közösségi haszonelvűség követelményeit figyelembe véve – el kell hogy válassza egymástól a társadalom „értékes” és „értéktelen” elemeit – méghozzá a létharcban nyújtott teljesítményüket alapul véve. A művész nem riadhat vissza a negatív minősítésben részesülők könyörtelen élveboncolásától sem. Ugyanakkor nem lehet csak kritikus megfigyelő: ennél –mint érzékeny, empatikus lény – többre hivatott: neki kell megjelenítenie a mindennapi háború vesztese iránti együttérzést is.

Még bonyolultabbá válik ez az eszmei szövedék, ha arra gondolunk, hogy az idősödő Gozsdu a 20. század elején kezd eltávolodni a természet létrendjét kizárólagossá tevő szcientizmustól, s egzisztenciális problémái megoldása érdekében az általa újonnan „felfedezett” transzcendenciához fellebbez. Ahhoz a transzcendenciához, amelyet – jellemző módon – nem a vallás, hanem a művészet alakzatai, a festmények, a szobrok, az épületek, a díszkertek, az irodalmi alkotások és a zeneművek közvetítenek a számára. Ám a létharc durva valósága elől a művészet világába menekülő szerzőre „esztétista” korszakában is igéző hatást gyakorol a szociáldarwinizmus eszmeisége. Erről tanúskodik 1914. augusztus 24-én szerelmének és szellemi társának, Weisz Annának írott levele, amelyben a néhány héttel korábban kirobbant világháború szükségszerűségét próbálja igazolni.

E magyarázatnak több eleme is meghökkentő, sőt kínos lehet a mai olvasó számára. Mindenekelőtt az, hogy Gozsdu most nem a társadalmon belül, az individuumok közötti kapcsolatokra összpontosítva, hanem szélesebb összefüggésben: egymással szembenálló népek viszonyrendszerében vizsgálja a létharc és a természetes szelekció törvényszerűségeit. Konkrétabban: az új háborút a hanyatló, gyenge francia és a felfelé törő, életerős német nép egyenlőtlen küzdelmének állítja be, s a leghalványabb kétsége sincs afelől, hogy a harc hamarosan II. Vilmos birodalmának győzelmét hozza el.

Mi több: ha „A franciák megértek…” kezdetű bekezdés néhány szerencsétlenül megfogalmazott mondatát kiragadjuk a szövegkörnyezetből, könnyedén juthatunk arra a következtetésre, hogy az idősödő Gozsdu – mindenfajta külső kényszer nélkül, a saját meggyőződéséből fakadóan – a német imperializmus apologétájának szerepére vállalkozik. Vagy fogalmazzunk élesebben: nemnémet létére a nácizmus szellemi előkészítőivel árul egy gyékényen.

Ám a teljes szöveg ismeretében a kép jóval árnyaltabbá válik. Gozsdu alapvetően azzal a szándékkal írja meg levelét, hogy a németek iránt pozitív értelemben elfogult Anna előtt megvédje a háború kitörése után markáns németellenes nyilatkozatot tevő belga-francia írót, Maurice Maeterlincket (1862-1949). A legkevésbé sem ért egyet a flamand szerző germanofób megnyilvánulásával (mint a szövegből kiderül, a németek győzelmét nemcsak elkerülhetetlennek, de kívánatosnak is tartja), viszont képes arra, hogy empatikusan viszonyuljon az övétől eltérő véleményhez. Az együttérzés továbbra is érték a számára – igaz, nem annyira a vesztesnek tartott franciák, inkább egy konkrét individuum: a francia kultúrához köthető, így annak veszélyeztetettségét fokozott intenzitással megélő Maeterlinck iránt. Annának pedig szemrehányást tesz amiatt, hogy képtelen differenciáltabban megítélni a másik oldalon álló művész kétségtelenül túlzó – ám szubjektíve nagyon is érthető – állásfoglalását.

Mindemellett Gozsdu nem tud azonosulni a biologizáló fajelméletek legbefolyásosabb dogmájával sem: nem hiszi, hogy a vérségi kötelék határozná meg az egyén helyét egy adott népi, nemzeti közösségben. Amikor az író számára a szabad nyelv-és kultúraválasztás elismerését követeli, lényegében azt is kinyilvánítja, hogy a közösségi hovatartozás az individuum külső korlátozásoktól mentes, szuverén döntésén alapul. Figyelemreméltó, hogy a félig flamand származású, de francia identitású Maeterlinck mellett Heine példájára hivatkozik: őt – az antiszemiták véleményével nyíltan szembehelyezkedve – nem a zsidó, hanem a német irodalom reprezentánsának tartja.

Gozsdu tehát a faji kollektivizmus képviselőivel szöges ellentétben igenis méltányolja az egyén szempontjait; szociáldarwinista eszmei orientációjának pedig igyekszik határokat is szabni – jellemzően akkor, amikor az esztétikum és a (művészi) individualitás kérdéseivel szembesíti levelének címzettjét és önmagát.

Mórocz Gábor

-------------

 Szemelvények Gozsdu Elek leveléből

„A Neue Freie Presse ezelőtt néhány nappal azt a hírt hozta, hogy Maeterlinck, a franciák és németek között most folyó kegyetlen háború alkalmából becsmérlő és megalázó módon nyilatkozott a németekről. […] Maga [ti. Weisz Anna, Gozsdu szerelme, levelezőtársa] a becsmérlés miatt elítélte Maeterlincket, és én a védelmembe vettem őt, noha nevetségesnek érzem az én védelmemet, mert valahogyan ismerem a majdnem ezer esztendős gyűlölséget, amellyel ez a két nemzet időnként pusztítja, gyilkolja egymást. Minden francia és minden német már az anyatejével szívja magába a kölcsönös gyűlölséget, és talán ez a gyűlölet váltotta ki a két nemzet kulturális versengését, és ebben a versenyben 1870-ig a franciák győztek, 1870 után, mikor a francia császárság megbukott, a kocka a németek javára fordult, habár a nagy háború után még negyven esztendeig a tudományokban és a művészetekben a franciák voltak legelöl. Az 1870 utáni időben Elzász és Lotharingia már a németeké volt, és a francia gloire elhomályosult, és a franciák ezt akkor vették észre, mikor a kicsi és jelentéktelen Berlin szinte máról holnapra világvárossá fejlődött, és a forgalma minden irányban túlszárnyalta Párizst. Ez a processzus a Bismarck-éra alatt kezdődött, és II. Vilmos német császár alatt folytatódik. Ilyen körülmények között a francia kormányok azt is észrevették, hogy a lakosság emelkedés helyett fogy, mert most már évről évre százezerrel kevesebb gyermek jön a világra, és ezen arány szerint ki lehet számítani, hogy mikor hal meg az utolsó francia. […]

A degeneráltság lejtőjén haladó franciák érzik, sőt tudják, hogy az európai kultúrában már nem ők a vezetők, hanem Németország, és azt is tudják, hogy a két ország konkurenciájában a vesztesek csak ők lehetnek. […]

A franciák érzik ezt, és a gyöngeségük érzetében lármáznak, mint a félő gyermekek. A mostani háborújuk is bizonyítja ezt. A német hadsereg veri őket, és ők futnak, a németek sok-sok ezer franciát elfogtak, de a franciák a Párizs körül emelt bástyák ellenállhatatlan erősségében bizakodnak, éppen úgy, mint 1870-nek telén.

Nézze, kérem, én mikor még boldog ifjúságom álomútját jártam, a francia kultúra rajongója voltam. Meglehetősen jól ismertem az irodalmukat és a művészetüket, a szabad gondolatnak ők adtak szárnyakat, és ők adták a világnak a nemes Pascalt, a Voltaire-be inkarnált Lucifert; az egyetlen Jean-Baptiste Poquelin Molière-t és a nagy forradalmár Jean-Jacques Rousseau-t, a modern időkben ők gazdagították a világot Zolával, Guy de Maupassant-nal, ők adták a világnak Pasteurt, és ők adták a világnak az örök időkre halhatatlan Flaubert-t és Hugo Victort, a világos fejű Diderot-t, a szomorú Baudelaire-t, és az Isten lelkéből született Paul Verlaine-t, igen, nagyságos asszony, a franciák vitték az emberiség lángoló fáklyáját, és ami szabadság a világon van, az mind mint gyújtó szikra a francia lélekből pattant ki. […]

Igen, nagyságos asszony, állapodjunk meg abban: a mai kultúránkat a francia népnek köszönhetjük…

Minden mulandó és minden, ami megérett, a halálnak a martaléka.

A franciák megértek, és itt ezen a földön nincsen már tennivalójuk, és kell és szükségszerű, hogy eltűnjenek a föld színéről. Ők, mint emberi faj (szűkebb értelemben) a feladataikat elvégezvén, kell, hogy elpusztuljanak ‒ és a helyükbe lép egy náluknál sokkal ifjabb emberfaj ‒ a germánok, akik hivatva vannak, hogy az elgyengült franciák kezéből kiragadják azt a bizonyos „fáklyát”, amely majd az európai embernek bevilágítja az utat, amelyen az európai embernek föl, igen föl és mindig följebb haladnia kell. A germán nép most már érett erre a magasztos feladatra, és teljesen méltó is. Az intézményei és a testi épsége is bizonyítják ezt. […]

Természeti törvények uralkodnak ezen a titáni harcon, a természet törvénye pedig az, hogy a gyöngébbnek pusztulnia kell ‒ és a franciák ezt érzik, és a franciák ezt tudják. A germánok mint fiatalabb nép erősebbek ‒ de az ő erősségük nemcsak az ő jellemükből táplálkozott, hanem táplálkozott a franciák kultúrájából is, a franciák voltak a létra, amelyen a germánok fölfelé jutottak… és ezt a processzust, amit most leírtam, az a durva, idomtalan Maeterlinck is tudja, és a szíve vérzik, a szíve fáj. Ó, fájni csak a költők szíve fáj, és hideg szemlélők csak az önzők. Maeterlinck ‒ ugye megengedi ezt ‒ igazi költő, és az ő szíve fáj! Maeterlinck a vérénél fogva két elemből van alkotva ‒ ő félvér francia és félvér flamand, de az anyanyelve, de a kultúrája tiszta francia ‒ igen, tiszta francia. Maga is, nagyságos asszony és én is nagyon jól tudjuk, hogy az ember megítélésénél nem a származás, nem a vér, de elsősorban a kultúrája a fontos, és a vér csak mint temperamentum jöhet tekintetbe. […]

Maeterlinck csak franciául ír, hiszen a flamand népnek nincs irodalma, és valóban furcsa volna, ha valami ostoba ember azt merné állítani, hogy Heine nem német, hanem zsidó költő! Igen, nagyságos asszony, állapodjunk meg abban, hogy Maeterlinck francia ember.

És ennek az embernek a szíve vérzik, a szíve fáj, amikor érzi, hogy a nemzete fölött megkondultak a halál harangjai, a rettenetes, a halált bejelentő, rettenetes harangjai! És a költő káromkodik, és a költő sír, és a költő becsmérel, és a költő gyalázza a germán népet. […]

Ó, én értem Maeterlincket! Értem és szeretem, mert értem! Maga nem érti az ő szíve fájdalmát, maga nem érti az ő lelkének a remegéseit, és ha ezerszer és ezerszer igaz, hogy a francia népnek pusztulnia kell, mert az ő halálának az órája ütött, akkor is meg kell éreznünk, hogy Maeterlincknek szabad káromkodni, gyalázni az ellenséget, és mindenki, aki az ő gondolat-és érzésvilágát csak egy nagyon kicsit megközelítette, nem érezhet mást, mint mélységes részvétet őiránta, aki tiszta és nemes, és akit a mindenható Isten ujja megérintett. […]

Én a magam részéről értem, hogy Franciaországnak el kell pusztulnia, és nem is siratom ezt a pusztulást, mert a helyébe lép a magasabb rendű kultúra, a germánok kultúrája, és ez az igazság, ez a természet törvénye, amely uralkodik mindenek felett. De sajnálom Maeterlincket, aki intenzíven érzi azt a katasztrófát, amely a nemzetét tönkreteszi.” (Temesvár, 1914. augusztus 24.)

A levél teljes szövege megtalálható: Gozsdu Elek: Kertünk Istennel határos, szerk. Alexa Károly és Pongrácz P. Mária, Kortárs Kiadó, Bp., 2001, 534‒537.